Olaszosan görög

Korfu szigete bár kétségkívül ízig-vérig görög, hiszen Kr. e. 734-ben már bizonyítottan korinthosziak lakták, a peloponnészoszi háborúban pedig Athén oldalán vett részt, mégiscsak nehezen mossák le róla az olasz örökséget a Jón-tenger hullámai. Már 1267-ben I. Károly szicíliai király birtoka lett a sziget, majd 1386-tól közel 400 esztendő velencei uralom következett. Nyomait még különösebben keresnünk sem kell, sokkal inkább belebotlunk, akarva-akaratlanul. Tetten érhető a gyanúsan olaszos helynevekben, kezdve azzal, hogy magát a szigetet is az egész világ az olasz (Corfú) és nem a görög (Κέρκυρα, Kérkira) nevén emlegeti. Két, velenceiek által emelt erődje magán hordozza a korabeli itáliai katonai építészet minden stílusjegyét, kapujuk felett ékes velencei olasz nyelven hirdetik építtetőik dicsőségét a márványtáblák.
Amennyiben hidegen hagynak a történelmi emlékek, és csak a tengerpart és az étterem között ingáznánk, úgy sem tudjuk kikerülni a velencei örökséget. Elég csupán rendelnünk egy jó paradicsomos szofritót, burdetót, vagy egy hagyományos pasztitszádát, ami a paradicsomszósz mellett villára tekerhető tésztakörettel készül. Miután a gasztronómia végképp meggyőzött minket a velünk élő velencei hatásról, jogosan merülhet fel a kérdés: Haragszanak errefelé a derék taljánokra? Nos, a legkevésbé sem. Ahogy maguk a szigetlakók mondják: “Miattuk nem kerültünk török uralom alá.”